Az elmúlt napokban sok olyan történés ért, amik miatt úgy éreztem magam, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnék, ahonnan sokszor nehéz kiszállni. Több ismerősömről is kiderült, hogy komoly betegséggel élik a mindennapjaikat, és a ma kezdődő 30 órás Gordon Tanári Eredményesség Tréning is újra huzalozta bennem a kérdést: Hogy vagyok én jelen a saját életemben? Helyemen vagyok-e?
Önismereti utamon haladva néha olyan érzésem van, mintha egy IKEA-s szekrényt próbálnék összeszerelni. Csakogy a csavarokat még gyerekkoromban eldugtam valahová, az útmutató pedig minimum svédül íródott. Mindenesetre a lelkesedésem visz előre, és ahogy haladok, egyre biztonságosabb bútort építek. Találok elveszettnek hitt darabokat, és a kezem is gyakorlottabban tartja meg azt, amit eddig bizonytalannak éreztem.
De nemcsak az alkatrészek hiányoznak néha, hanem az a belső térkép is, ami megmutatná: mi mihez kapcsolódik. És ilyenkor történik meg az, hogy bár látszólag jelen vagyok egy adott helyzetben, belül, magamban mégis valami egészen más történik. Valami régi mozdul. Egy érzés, ami ismerős… de nem mostani. És mire észbe kapok, már nem a jelenre reagálok, hanem arra, amit valaha többször átéltem. Mintha visszacsöppentem volna a kisgyerekkorba…
A gumikötél mögött: érzelemszabályozás és önismeret
Az érzéseink olyanok, mint a gumikötelek. Egy-egy nehéz helyzetre adott reakciónk gyakran nem a jelenről szólnak, hanem a múltról. Ha egy apró félmondat, egy pillantás, egy elfelejtett visszahívás túlzott reakciót vált ki belőlünk, jó eséllyel visszarántott a gumikötél a gyerekkorunk egyik emlékébe. Oda, ahol nem voltunk meghallgatva, nem voltunk biztonságban, vagy épp túl korán kellett „jól viselkednünk”.
Az önismeret azért létfontosságú, mert ha felismerem, hol ránt vissza ez a gumikötél, akkor kezdem el megtanulni azt is, hogyan szabályozzam az érzelmeimet. Mert egyébként nem én vagyok jelen, hanem a hároméves énem, aki nem ért szót, nem tudja, mi történik, és leginkább csak sírna, szeretetre, meghallgatásra, megértésre vágyna.
Dr. Buda László fogalmaz így egy önismereti podcast beszélgetésben:
„Tudok-e olyan világot építeni magamban, ami nem feltétlenül dől össze attól, hogy valami nem úgy alakul, ahogy terveztem?”
Ha elönt az érzelmi árvíz – avagy a 4F
Amikor nyugodtak vagyunk, az érzelmeink és a gondolkodásunk egyensúlyban tartják egymást – így tudunk reflektáltan, jelenléttel megélni a saját életünket. Ilyenkor a test és az elme összhangban működik, és képesek vagyunk kapcsolódni másokhoz, döntéseket hozni, megoldásokat keresni.
De stresszhelyzetben ez az egyensúly megbillen. Elönt minket az úgynevezett érzelmi árvíz, amely elárasztja a gondolkodó agyterületeket, és ilyenkor már nem racionálisan, hanem ösztönösen reagálunk. Bekapcsol a test ősi vészreakciója: az autonóm idegrendszer túlélőmechanizmusa, amit a szakirodalom 4F-ként emleget.
Ez a 4F négy tipikus válaszreakciót jelent:
- Fight – Harc: belső feszültség, önkritika, „Miért nem tudom ezt megcsinálni?!”
- Flight – Menekülés: halogatás, elkerülés, „Majd holnap…”
- Freeze – Lebénulás: motiválatlanság, döntésképtelenség, „Nem tudom, hol kezdjem…”
- Fawn – Túligazodás: megfelelés, önfeladás, „Lehet, hogy nem is olyan nagy baj, ha így marad…”
Fontos tudni, hogy ezek a reakciók nem hibák, nem gyengeségek, hanem az idegrendszer természetes védelmi válaszai.
Amikor változás közeleg – még ha az pozitív is lehetne –, az agyunk először azt kérdezi:
„Biztonságban vagyok?”
És mivel a régi szokás, bármennyire káros is, ismerős és kiszámítható, az új gyakran bizonytalanságként, sőt fenyegetésként jelenik meg a test számára.
Amíg ez a védelmi üzemmód aktív, nem a fejlődésre, hanem a túlélésre fókuszálunk. Ezért is fontos az önismeret: hogy idővel felismerjük, már nem veszélyben vagyunk – csak ismeretlenben.
Tér, ahol önmagunk maradhatunk
Ha elkezdjük figyelni és megismerni magunkat, észrevesszük, mi az az egy elhangzó mondat, félreértelmezett arckifejezés, amitől beindul az érzelmi árvíz bennünk, és mire van szükségünk ahhoz, hogy tapasztalatot szerezzünk arra: nem vagyunk egyedül, és e nehéz helyzetben is önmagunk maradhatunk.
Mi, akik szülők, coachok, terapeuták, pedagógusok vagyunk, ott tudunk kapcsolódni, amikor nem vesszük el és nem akarjuk megváltoztatni, elfedni, megítélni a másik fél érzését. Nem értékeljük, nem címkézzük, nem oldjuk meg. Ott vagyunk. Tartjuk a teret. Nem a szavak gyógyítanak, hanem az a biztonság, hogy „elfér, amit érzel”.
Ezért különösen fontos, hogy tudjuk, egy kisbaba agya az első életévekben szinte kizárólag az érzelmekre és testérzetekre hangolt. A gondolkodásért, időérzékelésért és a logikus összefüggések felismeréséért felelős agyterületek csak később kezdenek igazán fejlődni. Ezért fordulhat elő, hogy felnőttként is félünk az érzéseinktől, mert amikor egy nehéz érzés megérint, a testünkben gyakran az a korai, időtlen félelem aktiválódik, amit kisgyermekként éltünk át.
És hogy mi segít még ebben az önismereti kalandban? Az, ha tudatosítjuk: nem az érzéseinkkel van a baj, hanem azzal, hogy nem voltunk ebben támogatóan megtartva. De most már lehetünk. Magunknak és másnak is.
Ha érdekel, hogyan hatnak ránk ezek a korai mintázatok, hogyan válik az empatikus jelenlét gyógyítóvá nemcsak a magánéletben, hanem a vállalkozásban is, ajánlom szeretettel ezt az írásomat is:
👉 A kapcsolódás mélysége – Hogyan építheted a vállalkozásodat az együttérzés segítségével?
Nem az számít, hol tartasz – hanem, hogy elindultál
Ha egyszer már ráléptél az önismeret útjára, de azóta is leginkább csak gyűjtögeted a témába vágó könyveket a polcodon, vagy még csak a podcastokat, előadásokat hallgatod, ne aggódj, ez teljesen rendben van! Mindannyian így indulunk. A különbség azoknál, akik már egy kicsit előrébb járnak, nem az, hogy „készen vannak”, hanem hogy egyre hamarabb felismerik, mikor feszül a gumikötél, és tudatosabban dönthetnek arról, hogy visszarántja őket a múlt, vagy meghúzzák a saját határaikat.
