Gyerekként mindannyian voltunk már szuperhősök, rocksztárok, híres énekesek vagy filmhősök. Nem kellett hozzá több, csak a képzeletünk, és máris kiléptünk a hétköznapok szürke valóságából. De miért tesszük ezt? Miért fontos gyerekként, hogy legalább néhány percre többnek, különlegesebbnek érezzük magunkat annál, mint akik épp vagyunk? Kallós Viki vagyok a TréningBÁR alapítója, DISC tréner, coach és praxis manager.
Ott van bennünk az összehasonlítás. Már kiskorunkban észrevettük, hogy másoknak „menőbb” ruháik vannak, több zsebpénzük, vagy szüleik lazábban engedik őket. Láttuk, hogy vannak gyerekek, akiket többen figyelnek, akiknek valamiért nagyobb „fénye” van, különlegesebb. És mi is szerettünk volna ebből egy darabot. Így születtek meg a titkos fantáziáink: színpadokon álltunk, hatalmas erőnk volt, vagy egyszerűen csak másnak lenni, többnek, látványosabbnak, izgalmasabbnak.
Én például rendszeresen rendeztem magamnak „koncerteket”. Az ajtómat becsuktam, pontosabban magamra húztam, mert nem egy klasszikus ajtóm volt, hanem az a régi, nyikorgó harmonikaajtó, amit már önmagában hallani kellett. Ez a hangos záródás volt a nyitánya az én magánshowmnak.
Ott álltam a szobában, és felcsavartam a hifimet. Igen, azt a nagy, kétkazettás, „menőnek” számító hifit, amitől a szomszédok is tudták, ha koncert van a nappalimban. Betettem egy dalt, amit ismertem és énekelni is tudtam, bár, valljuk be őszintén, az „éneklés” erős túlzás. De abban a pillanatban ez nem számított. Abban a pillanatban én voltam a sztár.
A szobámban találtam valamit, ami mikrofonra hasonlított, lehetett az egy hajkefe, egy dezodor, vagy bármi, amit kézbe lehetett venni. És elkezdtem a koncertet. Én voltam a reflektorfényben. Láttam magam előtt a képzeletbeli közönséget, akik mind engem figyelnek, nekem tapsolnak, irigylik, hogy milyen jól nézek ki, pedig otthon voltam egy mackónadrágban és trikóban. De az érzés valós volt.
Ez volt az a pár perc, amikor különlegesnek érezhettem magam. Nem számított, mit gondolnak rólam az osztálytársak, hogy nem volt márkás cipőm, vagy hogy visszafogottabb voltam másoknál. Ott és akkor sztár voltam.
És talán pont ezért képzeljük el magunkat gyerekként hősnek, sztárnak, vagy valakinek, aki „több”. Mert vágytunk arra, hogy megéljük azt az érzést: számítunk, figyelnek ránk, értékesek vagyunk.
Felnőttként már ritkábban engedjük meg magunknak ezt a fajta játékot. De talán érdemes lenne néha újra elővenni. Hiszen a belső színpadunk soha nem tűnt el, csak elfelejtettük használni.
Miért nem merünk ma már játszani?
Gyerekként a képzelet volt a legnagyobb kincsünk. Nem volt ciki eljátszani, hogy szuperhősök vagyunk, hogy koncertet adunk, vagy hogy mi vagyunk a főszereplők egy történetben. Felnőttként viszont valahogy elveszítjük ezt a bátorságot. De miért?
Az egyik oka az, hogy megtanultuk: mások véleménye számít. Gyerekként még elég volt a saját élményünk, ha jól éreztük magunkat, az volt a lényeg. Ahogy növünk, egyre több visszajelzést kapunk: mit illik, mit nem, mi számít „komolynak” és mi gyerekesnek. Ez a társadalmi tanulás fokozatosan belénk építi a szabályokat: ne énekelj hamisan, ne ugrálj hülyén, ne képzeld magad többnek. Így szépen lassan háttérbe szorítjuk azt a fajta önfeledt játékot, amit régen természetesen éltünk meg.
A másik ok az önbizalom. Gyerekként nem kérdőjeleztük meg, hogy „van-e jogunk” sztárnak képzelni magunkat. Felnőttként azonban tele vagyunk összehasonlításokkal, elvárásokkal, kudarcélményekkel. Sokszor azonnal megállítjuk magunkat: „Nem vagyok elég jó hozzá. Mit szólnának mások? Úgyis kinevetnének.” Ez az önkritikus hang elnyomja a belső játékosságunkat.
És van egy harmadik tényező is: a felelősség. Felnőttként rengeteg szerepünk van, vállalkozó, szülő, társ, barát. Ezekben a szerepekben komolynak, stabilnak, megbízhatónak kell mutatkoznunk. A belső színpad, ahol bohóckodhatnánk vagy sztárként tündökölhetnénk, gyakran háttérbe szorul a „felnőtt élet komolysága” mögött.
Pedig a vágy ugyanaz maradt. Mindannyiunkban ott él az a kisgyerek, aki szeretne különlegesnek érezni magát, aki szeretne tapsot, figyelmet, elismerést kapni. Csak már nem merjük úgy kimondani vagy eljátszani. Ehelyett sokszor rejtve keressük: a munkánkban, a közösségi médiában, vagy abban, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat.
Hogyan találjuk meg újra a belső színpadunkat felnőttként?
A jó hír az, hogy a belső színpad soha nem tűnik el. Csak elfedjük a feladatokkal, a felelősséggel, a „komoly felnőtt élet” maszkjaival. De ha akarjuk, visszahívhatjuk és nem kell hozzá sem szuperhős jelmez, sem hangosan dübörgő hifi (bár az sem árt néha 😉).
1. Engedd meg magadnak a játékot
Az első lépés, hogy megengeded magadnak: játszhatsz. Nem kell, hogy mindennek haszna legyen, nem kell, hogy tökéletes legyél. Énekelj hangosan a kocsiban, táncolj otthon a konyhában, rajzolj, írj, játssz a gyerekeddel úgy, hogy tényleg belefeledkezel. Ezek apró dolgok, de újraélesztik benned a kreatív, felszabadult énedet.
2. Találj biztonságos teret a színpadodhoz
Nem mindenki előtt kell sztárnak lenned. A belső színpadodhoz elég, ha van egy szűk kör, ahol önmagad lehetsz barátok, akik nem ítélnek meg, vagy akár csak egy napló, ahol bátran kifejezed, amit érzel. A biztonság megteremti a szabadságot.
3. Vállald fel a különlegességedet
Gyerekként a színpad arról szólt, hogy többnek érezted magad, mint hétköznap. Felnőttként a különlegesség nem a másolásból, hanem az önazonosságból fakad. Mi az, amiben te más vagy? Mi az, amit csak te tudsz adni? Ha ezt megtalálod, nem kell többé játszanod, hogy „különleges vagy”, mert AZ VAGY.
4. Kapcsolódj másokhoz
A belső színpad akkor válik igazán élővé, ha van közönséged. Ez lehet egy tréning, egy baráti beszélgetés, vagy akár az, hogy kiállsz valami mellett, amiben hiszel. A taps nem mindig hangos, néha elég egy bólintás, egy mosoly, vagy egy üzenet: „Pont erre volt szükségem.” Kapcsolódj olyan közösséghez, akik haosnló cipőben járnak, erre egy remek esemény a TréningBárday.
5. Tudd: a színpad a tiéd
A belső színpad nem azt jelenti, hogy mindenki előtt szerepelned kell. A színpadod belül van. Te döntöd el, mikor lépsz fel rá, és milyen karaktert játszol. Néha te vagy a főszereplő, máskor a rendező, de a vezérfonal mindig a te kezedben van.
A belső színpad ott van benned, csak várja, hogy újra felfedezd. Nem kell reflektor, nem kell közönség, csak TE kellesz hozzá, és az a bátorság, hogy merd megengedni magadnak a játékot, a szabadságot és az önazonosságot.
Képzeld el, mi történne, ha ma este felhangosítanád a kedvenc zenédet, és újra átadnád magad annak a gyermeki érzésnek, amikor minden pillanatban különlegesnek érezted magad. Nem másokért, nem a látszatért, hanem azért, mert megérdemled.
